Szeretők, regények
Nincs annál rosszabb, mint hosszú ideig faképnél hagyni egy regényt. Talán egy szerelmes nő sem annyira bosszúálló, mint az elhanyagolt próza. A szöveg az állandó gondoskodás nélkül csakamar kihűl, megdermed. Ráadásul azok az apró ötletek, amelyek az éppen aktuális rész megírása közben bukkantak elő, s első pillantásra olyan jelentéktelenek, hogy lejegyezni is kár őket, szétrebbennek, holott ők tudják csak összekötni a finom idegpályákat, ők hozzák létre azt a sűrű szövésű, eleven matériát, amitől regény a regény, és nem puszta szóhalmaz. Ilyenkor nincs mit tenni, újra kell olvasni az egészet, megtalálni a gombolyagban a fonalvégeket, s reménykedni, hogy időközben nem változtak meg a szereplők. Nem gondolták meg magukat, és nem akarnak egészen más dolgokkal foglalkozni, mint amit az író szánt nekik.
Tegnap este Bulgakov Mester és Margaritáját láttuk a Nemzetiben. Látványos, a film nyelvét is magába olvasztó (két kamera követi a színpadon kívül mozgó színészeket, s ezeket két “vásznon” vetítik a nézőknek), a modern színpadtechnikát maximálisan kihasználó előadás. Én mégis arra gondoltam, lám, mire képes egy jó regény. Mennyire ellensége a lustaságnak, a szellemi renyheségnek. Ötleteket követel és frissességet. Végiggondolt gondolatokat. Ezek nélkül még olvasni sem lehet, nemhogy rendezni. Szász János azonban nem csak jó filmrendező, színházi ember, hanem kiváló olvasó is. Így aztán nagyon nem is tévedhet.
Nincs jobb, mint egy ilyen regény után dolgozni, tele az elcsent energiával.
