Foci, foci, foci. A Magvetőnél két futball-könyv is megjelent a vébé (és a könyvhét) tiszteletére, Darvasi László (Szív Ernő) témabavágó tárcáinak gyűjteménye és Esterházy kötete. Ha épp nem a focivébét nézem, akkor őket olvasom, és persze, Tóth Krisztina első novelláskötetét, a Vonalkódot. Általában gyanakodni szoktam, ha egy műfajban már úgymond befutott, sikeres író egyszercsak vált, s valami egészen mással jelentkezik. Mi lehet ennek az oka? Arról nem is beszélve, hogy az efféle vaktában tett kirándulások legtöbbje tisztességes eredménnyel ér véget, a túrázó épphogy megugorja a műfaj átlagszínvonalát, mintegy kipipálja, hogy na, akkor ez is megvolt, és ragyogó arccal tér vissza eredeti műfajához. Tóth Krisztina kötete azonban vérbeli próza. Ízlelgetni, kóstolgatni lehet a szavakat, s legszívesebben beleharapnál a jól sikerült bekezdésekbe, a gyönyörűen csorduló, kanyargó cselekménybe, a furfangos ugrásokba (ezt bizonyára vágótechnikának mondanák, ha film lenne és nem novella). Irigykedve lapozom, hogy milye egyszerű, mennyire letisztult, mennyire könnyű és mégis vág, nyomot hagy. Főként a Langyos tej és A kerítés. Mindkettő telitalálat. Valaki, aki régóta szeretné kilőni a céltábla közepét, aztán az ezredik próbálkozás után hanyagul odaáll, és elsüti a fegyverét. Tudja, hogy a lövés tökéletességében benne lesz az ezer kudarc, a fegyver reményteli tisztogatása, a lövöldéhez való szorongásokkal teli séta, s mindez hirtelen összeáll abban a vegyes, kétségbeesett érzésben, amikor kezébe veszi a céltábla papírját. Megcsinálta. Majd nyugodt szívvel eldobja, hogy igen, ez is megvolt, mi van még mára? Jólesik irigykedni, mert akkor lehetsz a legbiztosabb abban, hogy egy igazán jó könyvet vettél a kezedbe. A teljesítmény elismerése pedig mindig örömmel tölt el, mert ösztönösen tartozunk neki ennyivel.
Menetrendszerinti tárca az ÉSnek. Amit eredetileg meg akartam írni, arról persze kiderült, hogy szétfeszíti a keretet, novellának aspirál. Ez a legrosszabb: megírni egy másik tárcát, majd félretenni a regényt, s megírni a novellát, mert tudom, hogy ez jó téma, egy éve nem volt ilyen jó ötletem. Práhuzamosan írni három dolgot, ez az, amit végképp nem szeretek. De nincs mit tenni. Hadd kiabáljanak. És közben a meccsek is egyre jobbak.

Képkölcsönzés, így hívják. Egy baráti kör, amely egy évben négy alkalommal összehívja a tagjait, és a kortárs, negyven alatti képzőművészek alkotásaiból (az első alkalommal 160 festmény és szobor) kínál föl néhányat hazavitelre. Egy szerződés kitöltése után négy hónapig lehet együtt élni a kiválasztott művel, anélkül, hogy bárki egy vasat is fizetne. Na jó, az éves tagdíj tízezer forint. Ha viszont megtetszik a kép, műtermi áron meg is lehet venni. És épp ezért zseniális az ötlet. Mert együtt élni valami széppel, ami már valahogyan megszólított, megérintett, több, mint kellemes, ezek után viszont megválni tőle: a kínok kínja. És ehhez még nem is kell fanatikus gyűjtőnek lenni. Csupán hallgatni a saját ízlésünkre. Orrunkra, szemünkre. A polgári csökevénynek, újkori flancnak tekintett műgyűjtés valahogy így kezdődik: egy könnyű, semmire sem kötelező ígérettel. Aztán már benne is vagyunk a sűrűjében. Erre számítanak, joggal, a kezdeményezők.
Takács Márton rézkarcával élek együtt szeptember végéig, miközben már tudom, hogy meg fogom venni. A kép az elhagyatott Nyugati teret és pályaudvart ábrázolja: kitört ablakok, a villamossíneket felverte a gaz, a felüljáró már csak egy csonk a kép bal szélén, rajta egy régi ház, ahogy régebben a hidakra is építettek. Valaki egy strandszékhez hasonló alkalmatosságban ül, lent a kép bal sarkában, és szemléli ezt a nagyvonalúan, elegánsan enyésző világot. Ma még van, holnap már ez sincs. Nyugodt, kiegyensúlyozott kép: nem tiltakozik, nem ágál, nem programot mond föl. Az íróasztalom fölé tettem, hogy ha bármikor is bíznék az időben, hát ne tegyem. A hiúság, persze, jóval türelmetlenebb. Ő még akkor is hisz, amikor már minden olyan kézenfekvően reménytelen. De talán így majd jobban esnek a mondatok. Görcs nélkül, a szépen bomló világ, csöndes és apokaliptikus képével. Hogy majd idejében el tudjunk búcsúzni, lehetőleg könnyek és drámai kirohanások nélkül, mint aki mindig is erre számított. Ha nem is várta, de tudta, hogy erre is van esély. Ez a józanság talán még bátoríthat.
Jól haladok a regénnyel.

Eső és eső és eső. Ha ez így marad, nem tudni, mi lesz a könyvhétre meghirdetett ezer dedikálásból. Pedig ismét a régi helyszín, a Vörösmarty tér várná az olvasókat. Minden idők legnagyobb könyvhetének próbálják beállítani az ideit. Vidéki helyszínek, 298 új cím a katalógusban, ennyi és ennyi író-olvasó találkozó… elborzasztó. A dömping, amely valósággal meggyűlölteti a betűt. A szenzáció, amint maga alá gyűri az eseményt. Bombaszt és hisztéria, mert erre talán még felkapja a fejét valaki. Pedig megtenné három jó regény, és két jó verseskönyv is, de ma, a méretek és rekordok korában mindez legfennebb nevetséges lehet. Vékonyka, és még csak nem is fotogén. Ha már szenzáció, legyen vastag.
Faludy György interjúja a HVG-ben, aki a 21. századra a maga szokatlanul borongós módján eltemeti az irodalmat, részint a beszélgetés, mint a legfőbb emberi cselekvés kihalása, lassú eltűnése miatt. Van benne valami. A 96 éves Mester csak ott válik némileg komolytalanná, amikor az erdélyi irodalmat emeli olyan rangra, amilyen rangon még a legelvakultabbak sem szokták emlegetni. Ott pezseg az élet, ott születnek jelentős művek, mondja. Eszembe jut Spiró és Nádas nagyregénye. Szerény teljesítmény, nyilván, az eltiport erdélyi géniusz mellett. Persze, nem mondom, Szilágyi István, KAF, Láng Zsolt, Kányádi valóban kiváló, de ők már annyira jók, hogy már nem is szabad őket ketrecbe zárni, akár a védett állatokat, és erdélyiként emlegetni. Nem mindegy, hogy földrajzilag hol születik a mondat, ha a nyelv egyértelmű? Az interjú ráadásul ott válik végképp komolytalanná, amikor az aradi Irodalmi Jelent említi, mint a legrangosabb fórumok egyikét.
Sajnálatos, hogy egy, a tájékozódásba már láthatóan belefáradt öregembert ennyire el lehet szédíteni. Megkenni, akár a zsíros kenyeret. Behálózni, majd úgy használni fel marketing célokra, akár a Csillagok háborúja beöltöztetett rohamosztagosait. Aki szelíden dicséri azokat, akik mellőzve az önzetlenséget, körülrajongják. Mert egyszer majd csak lecsöppen valami. Hát így épülnek tégláról téglára a legendák.

Nincs annál rosszabb, mint hosszú ideig faképnél hagyni egy regényt. Talán egy szerelmes nő sem annyira bosszúálló, mint az elhanyagolt próza. A szöveg az állandó gondoskodás nélkül csakamar kihűl, megdermed. Ráadásul azok az apró ötletek, amelyek az éppen aktuális rész megírása közben bukkantak elő, s első pillantásra olyan jelentéktelenek, hogy lejegyezni is kár őket, szétrebbennek, holott ők tudják csak összekötni a finom idegpályákat, ők hozzák létre azt a sűrű szövésű, eleven matériát, amitől regény a regény, és nem puszta szóhalmaz. Ilyenkor nincs mit tenni, újra kell olvasni az egészet, megtalálni a gombolyagban a fonalvégeket, s reménykedni, hogy időközben nem változtak meg a szereplők. Nem gondolták meg magukat, és nem akarnak egészen más dolgokkal foglalkozni, mint amit az író szánt nekik.
Tegnap este Bulgakov Mester és Margaritáját láttuk a Nemzetiben. Látványos, a film nyelvét is magába olvasztó (két kamera követi a színpadon kívül mozgó színészeket, s ezeket két “vásznon” vetítik a nézőknek), a modern színpadtechnikát maximálisan kihasználó előadás. Én mégis arra gondoltam, lám, mire képes egy jó regény. Mennyire ellensége a lustaságnak, a szellemi renyheségnek. Ötleteket követel és frissességet. Végiggondolt gondolatokat. Ezek nélkül még olvasni sem lehet, nemhogy rendezni. Szász János azonban nem csak jó filmrendező, színházi ember, hanem kiváló olvasó is. Így aztán nagyon nem is tévedhet.
Nincs jobb, mint egy ilyen regény után dolgozni, tele az elcsent energiával.